3. Első botladozó lépések
1987-ben helyben tényleg nem sok feladatom akadt friss szb-titkárként. Érdekvédelem helyett olyan ügyekkel kellett foglalkozni, mint május 1. és a vasutasnap megünneplése, beiskolázási segély elosztása, nyugdíjas búcsúztató és találkozó szervezése, mikuláscsomagok elosztása. No és az üdülőjegyek igénylése és szintén elosztása.
A MÁV-nak volt egy országos kollektív szerződése, amit kiegészített a területi igazgatósági függelék, valamint minden önálló gazdálkodású szolgálati helynek is volt helyi függeléke. Első rossz élményem is ehhez kötődött.
Egyik nap hívatott a főnököm. Az irodájába belépve nem is kínált hellyel, csak elém tolt egy több oldalas iratot, hogy írjam alá. Ránéztem, az volt rá írva, hogy Kollektív szerződés helyi függeléke. Azt mondta sürgős, mert határidőre fel kell érnie Budapestre a Területi Igazgatóságra. Bele sem olvastam, csak aláírtam és mentem a dolgomra. Az irodámba visszaérve jöttem rá, hogy mit tettem. Kivert a veríték. Azzal nyugtatta magam, hogy a főnököm rendes ember, aki végig járta a vasúti ranglétrát. Kocsivizsgálóból lett mozdonyvezető, majd a tisztképző elvégzése után nevezték ki főnöknek. Csak nem íratott alá olyasmit, ami árt a tagoknak. Nem nyugodtam meg teljesen, több álmatlan éjszakát okozott az eset. Szerencsére megúsztam. Akkoriban a szakszervezeti bizottságot sem nagyon volt miért összehívni, ezért a bizalminak sem kérdezték rá. Viszont megfogadtam, hogy legközelebb nem döntök egyedül.
Utólag visszagondolva ez volt az az élmény, ami a mai napig meghatározta a hozzáállasomat a szakszervezeti tisztséghez: mindig be kell vonni az érintetteket a sorsukat befolyásoló döntésekbe.
Egy évvel később természetesen nem írtam alá olvasatlanul a helyi függeléket, hanem kértem időt arra, hogy megtárgyalhassuk a szakszervezeti bizottsággal. Ez volt az első érdekvédelmi tárgyalásunk. A bizalmiakból álló szakszervezeti bizottsági ülésen a főnök és a személyzetis terjesztették elő a tervezetet és emlékeim szerint néhány kérdés és arra adott válasz után a testület elfogadta a kollektív szerződés helyi függelékének módosítását. Így már nyugodtan aláírhattam. Egész más érzés volt. Egyenrangúnak éreztem magam a főnökkel. Hogy Ő mit érzett nem tudom, de egyértelműen megváltozott a korábbi nagyon jó viszonyunk.
Az első egyéni érdekérvényesítő estre is emlékszem. 1988-ban vezették be Magyarországon a személyi jövedelemadót, azaz ekkortól kezdtek adót vonni a bérekből. Azért, hogy a nettó bérek ne csökkenjen bruttósították a kereseteket. Központilag kiadtak egy képletet, ami alapján az éves keresetet figyelembe véve kellett megállapítaniuk mindenkinek az új bruttó bérét. A fűtőháznál két takarítónő dolgozott. Az egyikük az előző évben jutalmat is kapott, ami miatt egy másik adósávba esett és a bruttósításkor 10 fillérrel kisebb lett a bruttó órabére, mint a kollégájának. Hozzám jött panaszra. Többször átszámoltuk a bérét, de mindig ugyanazt az eredményt kaptuk. Nem volt mit tenni. A sérelem eljutott a főnökhöz is, de ő sem tehetett semmit. Végül abban egyeztünk meg, hogy a következő bérfejlesztéskor kiegyenlíti a különbséget. Már csak arra kellett figyelni, hogy be is tartsa az ígéretét. És ahogy a reklám is mondja: úgy is lett.
A pénzeket nem lehet jól elosztani. Emlékszem, ha kaptunk jutalomkeretet, mindig vita volt az elosztásából. Akkor még a bizalmiaknak egyetértési joguk volt a bérfejlesztés, vagy jutalmak elosztásában. Szb-titkárként a részlegek közti arányok megállapításába volt beleszólásom, a személyre történő leosztással csak akkor kellett foglalkoznom, ha feszültség támadt. Legtöbbször kisebb panaszok jelentkeztek, de mindegyik kezelhető volt. Mindez 1990 előtti helyzetre volt igaz. Bár akkor még a dolgozók tudták egymás bérét, sőt az volt a szokás, hogy a művezető kihirdette, hogy ki mennyit kapott. Ez volt a motiváció akkoriban.
A rendszerváltással sok minden megváltozott és nehezebbé, de izgalmasabbá is vált a szakszervezeti munka…
