Hogyan kezdődött?

Az első munkanapomon, 1982. szeptember 1-jén (nem ma volt), mint minden újfelvételesnek körbe kellett járnom a fűtőház irodáit. Kezemben a köröző-lappal a bérszámfejtőkhöz is be kellett mennem, ahol az ott dolgozó Olga néni (később megtudtam, hogy egyben a helyi szakszervezet gazdasági felelőse is) elém tolt négy öt kitöltendő űrlapot, amiket — mivel mondták — kitöltöttem. Az egyik űrlap a szakszervezeti belépési nyilatkozat volt. Így lettem szakszervezeti tag. Csak annyit fogtam fel belőle, hogy fizetnem kell majd a tagdíjat. Persze szüleim is szakszervezeti tagok voltak, így már egész kis koromban voltunk üdülni szakszervezeti beutalóval, de többet nem tudtam a dologról.

Aztán azon kívül, hogy a bizalmi havonta elkérte a tagdíjat, évekig nem történt semmi különös. Sikerült beilleszkednem a több mint háromszáz főt foglalkoztató „kollektívába”. Aztán 1987-ban egy átszervezésnek köszönhetően a fűtőház ismét önállóan gazdálkodó szervezet lett és felvetődött a kérdés, hogy a szakszervezeti alapszervezet is leváljon-e a körzeti bizottságtól. Mivel a vezetőség így látta jobbnak, elindult a folyamat. A helyi alapszervezet élére kerestek szakszervezeti titkárt. Tóni bácsi volt a főbizalmi, ezért logikus lett volna őt jelölni, de egy éve volt a nyugdíjig, ezért mást kerestek. Végül rám esett a választás. Ráadásul a főnök közölte az „üzemi négyszög” (főnök, párt, KISZ, szakszervezet) döntését.

Bevallom, fogalmam sem volt, hogy mivel jár a tisztség, de huszonhat évesen minden új feladatnak örültem, így elvállaltam. Aztán 1987. április 27-én eljött a nagy nap. Győrben az Arany János Művelődési Házban a három részre váló körzeti bizottság közel száz bizalmija jött össze. Hegyeshalomból is több mint húszan lehettünk. Természetesen az érintett szolgálati helyek főnöke is ott voltak. A választói értekezlet egyik főszereplője a Területi Intéző Bizottság tisztségviselője volt, aki szenvedélyes beszédet tartott a szakszervezetek fontosságáról. Egy gondolata maradt meg bennem: „tartsunk össze, mert jön a farkas”. 1987-et írtunk. Számomra ez az egyik bizonyíték, hogy az akkori vezető elit tudta, vagy inkább irányította a közelgő rendszerváltást, bárki bármit állít.

A beszédek elhangzása után jött a választás. Mivel a hegyeshalmi fűtőház alapszervezetének élére egyedül engem jelöltek, ezért nyílt szavazással választottak meg, természetesen egyhangú döntéssel. Ma is szégyenlem, de annyi bátorság sem volt bennem, hogy szót kérjek és megköszönjem a bizalmat. Ebben legfőképp az tartott vissza, hogy több mint száz, többségében idegen ember volt a teremben és persze ott voltak a főnökök is. Eleve kellemetlenül éreztem magam, mert az első sorban kellett ülnöm ahová a „fontos” ma úgy mondanánk VIP vendégeket szokták ültetni, és korábban mindig a hátsó sorokban foglaltam helyet. Ekkor még nem tudatosult bennem, de ettől a naptól valóban megváltozott az életem.

26 éves voltam ekkor, ami nagyon fiatalnak számított az szb-titkárok között. De, ami ennél is fontosabb, hogy semmit nem tudtam arról, mit kell tennem, miért lettem felelős. A dolgok ekkor még a régi megszokott mederben zajlottak, ezért nem tűnt fel senkinek. Persze igyekeztem tájékozódni, és felkerestem Győrben a körzeti szakszervezeti iroda függetlenített tisztségviselőit. Sok mindenről beszélgettünk, de arra a kérdésemre, hogy mit kell csinálnom, a leghasznosabb tanács az volt, hogy majd jönnek a tagok a problémákkal és majd azt kell megoldanom.

Szerencsére helyben is voltak segítőim. Olga néni, a gazdasági felelős, Editke bizalmi és személyzetis gyűjtötte az üdülési beutalókat. Ennek köszönhetően a napi ügymenet működött.

Néhány hónap múlva beiskoláztak egy egyhetes tanfolyamra. Akkoriban még működött a szakszervezetek képzési rendszere, ami sajnos 1990-ben megszűnt. A tanfolyam nagyon intenzív volt, mert reggeltől estig előadások voltak. Bennem mégis leginkább az maradt meg, ami az esti beszélgetéseken hangzott el. Több idősebb kolléga jótanácsaival felszerelkezve tértem haza. A legfontosabb a türelem és a kitartás volt. Mindkettőnek nagy hasznát vettem, de ez azért kevés lett volna a boldoguláshoz, különösen a kapuban álló rendszerváltás után.